1.fejezet

Sziasztok! Meghoztam az 1.fejezetet^^ Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket és a kommenteket, remélem ez a rész is tetszeni fog! :)

Ami a prológust illeti... sikerült elkövetnem egy nagyon durva hibát. Az egyik mondatban elfelejtettem átírni Liam nevét Christopherre:'D Szóval a lényeg, hogy Liam csak később fog szerepelni, és még nem tagja a legénységnek.

Ha elolvastad, nyomj egy pipát kérlek, vagy írj véleményt, sokat jelentene!:)

◦ ● ◦

 Port Shelter kikötőjében hatalmas volt a nyüzsgés a dokkok körül. A karcsú és hosszúkás Seagull és a robosztus Armageddon között horgonyzó, szinte jelentéktelennek tűnő kopottas hajóra matrózok hosszú sora hordta az élelemmel és vízzel teli hordókat. A fedélzetről hangos parancsszavak hallatszottak, mindenki a közelgő induláshoz készülődött. Néhányan a kincsekkel és értékekkel teli ládákat pakolták fel a türelmesen várakozó kocsira. Louis karba font kezekkel álldogált a szekér mellett és unott tekintettel figyelte a szorgos matrózokat. Néha fürkésző szemekkel fordult a forgalmas kikötőváros zsúfolt utcái felé és türelmetlenül várta Harry érkezését. A nap már magasan járt, fényes sugarait szikrázva verték vissza a tenger békés hullámai. A levegő sós párával telt meg, az ég felé nyújtózkodó árbocok között vijjogó sirályok köröztek. Nem sokkal azután, hogy az utolsó megkopott doboz is felkerült a fából összetákolt szekérre, Harry vált ki a város forgatagából és egyenesen Louishoz sietett. Az elsőtiszt megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor meglátta a fiút és érdeklődve figyelte az arcára kiülő elégedett vigyort.

 - Úgy sejtem jó híreid vannak - köszöntötte vidáman kapitányát Louis.

 - De még mennyire! - felelte Harry töretlen jókedvvel és barátian hátba veregette elsőtisztjét. Smaragd szemei izgatottan csillogtak, miközben megigazgatta széles kalapját. 

 - A szekér készenáll, kapitány - lépett oda hozzájuk az egyik matróz. 

 - Köszönöm... ööö... - kezdett bele Harry és hosszan hümmögve próbálta felidézni a fiú nevét. Elgondolkodva nézett végig szőke fürtjein, ragyogó, világoskék szemein és arcának kisfiús vonásain, de egyszerűen nem akart beugrani.

 - Niall - segítette ki a matróz.

 - Áh, igen. Köszönöm, Niall. Indulhatunk - villantott felé egy barátságos mosolyt, majd Louis-val az oldalán a szekérhez lépett. A kocsis megvárta, amíg a szőke matróz felpattan mellé a bakra, majd ostorával a lovak közé csapott, Harryék pedig kényelmes tempóban követni kezdték őket. 

 A piac közvetlenül a tengerpart mellett húzódott, a téren megannyi bódé sorakozott különböző árukkal megrakva. Az eladók nagy hangon kínálták portékáikat, a vásárlók pedig elszántan próbálták lealkudni az árakat. Harry ki nem állhatta a tömeget és a hangzavart, sokkal jobban érezte magát a végtelen óceán közepén, ahol az egyetlen zaj a hullámok halk morajlása. Most azonban túl jó volt a kedve ahhoz, hogy érdekelje, vigyorogva meredt maga elé és közben vidáman fütyörészett.

 - Szóval? Mit mondott az öreg? - tért rá a lényegre Louis.

 - Hogy nem is olyan reménytelen a helyzet, mint ahogy azt hittük - felelte.

 - Tehát?

 - Tehát mégsem halt ki a vérvonal. Majd ha visszaértünk a hajóra kifejtem részletesebben is. A lényeg, hogy az új úticél Marina - válaszolta lelkesen Harry, mire Louis bólintott.

 Hamarosan beértek a keskeny utcák kiismerhetetlen hálójába, ahol már jóval kisebb volt a nyüzsgés. A szekér vékony kerekei hangosan zötykölődtek az egyenetlen talajon. Az előtte lépdelő barna ló időnként fújtatott egyet, majd megrázta fekete sörényét, miközben patái egyenletesen kopogtak a macskaköveken. Néhány kivörösödött, jókedvű férfi tántorgott ki a közeli kocsma ajtaján hangosan énekelve. Pár házzal arrébb egy kisebb pékség állt, a nyitott ajtón keresztül kiáramló mennyei illatok betöltötték a levegőt. A következő sarkon egy fiatal fiú fordult be, majd arannyal teli erszénnyel a kezében elszáguldott a megpakolt szekér mellett, nyomában egy hangosan szitkozódó férfival. Port Shelter a kalózok városa, az utcán tolongó emberek többsége mind tisztességtelen bűnöző, így nem árt, ha az ember nyitva tartja a szemét. Harrynek azonban nem volt mitől tartania, akik felismerték, mind lehajtott fejjel, nagy ívben kerülték ki. Fiatal kora ellenére igen nagy hírnévre tett szert, sokan azt is tudták, hogy hónapról hónapra ő keresi a legtöbb profitot a szigeten. Bár neki is akadtak vetélytársai, nem sokan mertek ujjat húzni vele és a legénységével.

 Alig tíz perc elteltével megérkeztek az ivó két emeletes, borostyánnal benőtt épületéhez. A szekér a bal oldalt lévő boltíves kapu felé vette az irányt, ami az oldalsó kertbe vezetett. Harry intett a bakon ülő szőke matróznak, majd Louis-val az oldalán a bejárathoz lépett. Tömény alkoholszag csapta őket arcon, ahogy benyitottak. A zsalugáterekkel fedett ablakokon beszűrődő napfény sejtelmes félhomályba vonta a helyiséget. A szétszórtan elhelyezkedő asztaloknál nagy hangon beszélgető férfiak ültek, a középen álló pult mögött egy csinos, fiatal lány törölgette a poharakat. Amikor meglátta Harryt, száját huncut mosolyra húzta és lassan a füle mögé tűrte színes kendője alól kikandikáló göndör, fekete tincseit. A kapitány széles vigyorral az arcán indult felé, majd lehuppant az egyik székre, maga mellé tette a kalapját és rákönyökölt a pultra.

 - Harry Styles. Rég láttalak errefelé - mosolygott csábosan a lány.

 - Hiányoztam? - kérdezte Harry félmosolyra húzva száját, majd előrehajolt, míg olyan közel nem került a lányhoz, hogy arcán érezte meleg leheletét. Válasz helyett vékony ujjak túrtak göndör hajába, a köztük lévő távolság pedig még tovább csökkent. Smaragd tekintete oda-vissza járt a mélybarna szemek és a telt, vörös ajkak között. Mielőtt azonban beteljesedett volna a hőn áhított csók, Louis zavartan megköszörülte a torkát. A két fiatal összerezzent, Harry pedig egy sóhaj kíséretében hátra húzódott.

 - Sajnálom édes, de most üzleti ügyben jöttünk - mondta sajnálkozva. 

 - Majd bepótoljuk - kacsintott a lány. Megragadta a pulton álló kancsót és rumot töltött két pohárba, amiket a fiúk elé csúsztatott, majd megfordult és a hátsó szoba felé vette az irányt. Kecses alakja eltűnt a két helyiséget elválasztó függöny mögött. Harry és Louis lassan kezdték kortyolgatni az italukat, míg várták a lány visszatérését.

 - Ígérd meg, hogy viselkedni fogsz! - sóhajtott fel az elsőtiszt.

 - Miről beszélsz? Én mindig kedves vagyok! - kérte ki magának a kapitány, mire Louis hangosan felnevetett.

 - Igen, persze. Legutóbb is csak egy hajszálon múlt, hogy kardot ránts.

 - Most mit csináljak, ha egyszer le akart húzni? Mi az életünket kockáztatjuk odakint a nyílt tengeren, ez a szemét meg csak ül a bársonyfotelében és fürdik a rajtunk keresett aranyban - vágta rá bosszúsan.

 - Amíg ő a főnök, addig nincs más választásunk, mint engedelmeskedni - jelentette ki Louis.

 - Ez a kis senkiházi ne akarja megmondani nekem, hogy mit és hogyan csináljak - morogta maga elé a kapitány.

 - Hát pedig ha kell a pénz, akkor jobb, ha nem ellenkezel. Te is tudod mi történik azokkal, akik megpróbálják átverni, vagy visszautasítják az ajánlatát.

 - Ez hamarosan változni fog, garantálom - felelte Harry és idegesen megszorította a kezében tartott poharat. Louis rosszallóan megcsóválta a fejét és már épp szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, meghallotta a gyöngyfűzérekből álló függöny halk zörgését.

 - Bemehettek - közölte a hátsó szobából előtűnő lány. Harry és Louis legurították a poharaik alján maradt italt, majd felálltak a pulttól és az ajtó felé indultak. Odabent az előkelő, gazdagon díszített bútorokkal berendezett helyiség közepén egy jól fésült, húsz év körüli fiú ült az íróasztala mögött. A fehérre mázolt fal előtt lakkozott faszekrények és vaskos könyvekkel megpakolt polcok sorakoztak. A hatalmas ablakon beáramló kora délutáni napfény bevilágította az egész szobát. A padlót arannyal szegélyezett, vörös szőnyeg borította, a falon színes festmények lógtak. 

 - Styles kapitány! - köszöntötte vidáman a fiú az asztalán heverő, rendezett papírkupacok mögül és kezével a vele szemközt lévő szék felé intett. Harry az arcára erőltetett egy barátságos mosolyt, majd helyet foglalt, keresztbe tette a lábait és kényelmesen hátradőlt. Louis a fal mellett álldogált és csendben figyelte az eseményeket. 

 - Hallottam arról a kis botlásodról az öbölben... Remélem nem szenvedett túl nagy veszteséget a legénységed - húzta önelégült vigyorra száját a fiú. Harry próbált nyugodt maradni, mosolygott, de szemei lángoltak az elfojtott indulattól. 

 - Térjünk a lényegre, Gail - mondta határozott hangon.

 - Hogyne, hogyne - vette kezébe az előtte heverő papírlapot, amin a Niall által ellenőrzött lista szerepelt az összegyűjtött értékekről. - 1200 aranyat adok a teljes zsákmányért.

 Harry pár pillanatig köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől.

 - 1200 aranyat? Ez egy rohadt vicc? Csak a fekete opál ékszerek érnek annyit! - vágta rá felháborodottan.

 - Vigyázz a szádra kalóz - komolyodott el Gail - 1200 arany, vagy nincs üzlet.

 - Akkor nincs üzlet - morogta Harry és már pattant is volna fel a székből.

 - Dehogynincs! - lépett mellé Louis. - Elnézést kérek a viselkedéséért, elég nehéz heteket tudhatunk magunk mögött. 

 Harry idegesen dőlt hátra újra a székében és mély lélegzetvételekkel próbált lehiggadni. Amint kicsit kitisztult a feje, ő is belátta, hogy akár tetszik, akár nem, azt kell tennie, amit Gail mond. Szüksége van a pénzre, hogy kifizethesse a matrózait és semmiképp sem keveredhet komolyabb összetűzésbe ezzel a kölyökkel, aki valamilyen szerencsétlenség folytán ezt az egész vállalkozást megörökölte. Amíg az apja volt a főnök, a dolgok rendben mentek és a kalózok elégedettek voltak. Nyugodjon békében az öreg...

 - Sajnálom - morogta Harry alig hallhatóan - Elfogadjuk az ajánlatot.

 - Én is így gondoltam - húzta elégedett mosolyra ajkát Gail. - Ó, jut eszembe. Az a szőke fiú... a matrózod. Ha nem figyelsz oda, az embereid átveszik tőled a szemtelenséged. Balhézott, szóval bezárattam, gondoltam szólok, mielőtt keresnéd.

 Az arcán ülő önelégült vigyor, a lekezelő hangnem és az az irritáló felsőbbrendűség, ami belőle áradt már önmagában elég volt ahhoz, hogy Harry a pokolra kívánja. Most végleg betelt a pohár. Mielőtt azonban a kardjáért nyúlhatott volna, Louis közéjük állt.

***

 Niall szemei még nem szoktak hozzá a hirtelen félhomályhoz, óvatos, lassú léptekkel botorkált lefelé a pincébe vezető lépcsőn. A mögötte haladó férfi hamar beleunt a dologba és nagyot lökött a fiún, aki előrebukott és lebukfencezett a maradék néhány lépcsőfokon. Tompa puffanással terült el a vastag porral borított betonon, az áporodott levegő kaparta a torkát, mindene fájt az eséstől. Felszisszent, ahogy a mellé lépő két férfi a karjánál fogva felrántotta. Esetlenül vergődött, miközben a helyiség végében lévő, ráccsal elválasztott cellák felé rángatták. Kattant a zár, a vasajtó nyikorogva nyílt ki és pár pillanat múlva ott találta magát bezárva az ivó pincéjében. Fogvatartóinak gúnyos nevetésétől zengtek a rideg falak, miközben a sarokba kúszott és magához ölelte felhúzott térdeit. Átkozta magát a történtekért, tudta, hogy nem szabadott volna visszaszólnia, de amikor ezek a barmok sértegetni kezdték a hajót, a legénységét és a kapitányt, nem bírta ki szó nélkül. Csak jusson ki innen, legközelebb kétszer is meggondolja majd, hogy mit mond.

 - Ezt jól megcsináltad kölyök! Ebben a cellában fogsz megrohadni - röhögött az egyik nagydarab, borostás férfi a rács túloldalán. 

 - Ez őrültség! Nem csináltam semmi rosszat! Nem tarthattok fogva örökké! - kiabálta kétségbeesetten a fiú.

 - Elfelejtetted, hogy most Gail szigetén vagy? Azt teszünk veled, amit akarunk és nincs senki, aki segíthetne rajtad - vigyorgott a másik, egy alacsony, kövér férfi, sebhellyel az arcán.

 - A kapitányom nem fogja ezt hagyni! - vágta rá Niall, mire mindketten hangos nevetésben törtek ki.

 - A kapitányod? Szerintem még a nevedet sem tudja! Kizárt, hogy kifizesse érted azt a 100 aranyat, amit Gail kérni fog - mondta gúnyosan a borostás. A fiún pedig fokozatosan lett úrrá a félelem. Hiszen igaza van... 100 arany nem kis pénz, egy egyszerű matróz nem ér ennyit. Még csak most csatlakozott a legénységhez, a kapitány a nevét sem tudja és nincs semmilyen különleges tehetsége, ami miatt pótolhatatlan lenne. Arcát a térdei közé temette és próbálta visszafojtani előtörő könnyeit. Mi lesz most vele? Mielőtt végleg elnyelte volna a kétségbeesés, meghallotta az ajtó csapódását. Felkapta a fejét és hunyorogva meredt a fényességből előtűnő alakra, aki hangosan szitkozódva baktatott le a pár fokos lépcsőn. Mikor felismerte kapitányát, nem akart hinni a szemének. A mögötte sétáló idegen férfi előhúzott egy kulcsot és kinyitotta a rácsos ajtót. Niall a döbbenettől pár pillanatig mozdulni sem tudott.

 - Gyerünk már, nyavalyás kölyök! Azt akarod, hogy itt hagyjalak? - mordult fel a kapitány. A fiú összerezzent, majd gyorsan felpattant és kilépett a cellából. Egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés, a boldogság és a büszkeség. Nyelvet nyújtott a két fogvatartójára, akik leesett állal és kikerekedett szemmel figyelték, majd elégedett vigyorral az arcán követte a magában szitkozódó kapitányt. Ahogy kiértek a pincéből, fokozatosan hervadt le a mosolya és helyét a megbánás és a szégyenérzet vette át. Mérhetetlen hálát érzett és megfogadta magában, hogy többet nem okoz gondot.

 - Kapitány... - szólalt meg. Harry felé fordult, smaragdzöld tekintete lángolt a dühtől.

 - Sajnálom - mondta halkan a szőke fiú és lesütötte a szemeit.

 - Nem a te hibád, Niall. Ez a szemét nem sokáig lesz hatalmon, ezt megígérem - mondta és halványan elmosolyodott. Louis az ivó előtt várt rájuk, majd együtt visszamentek a hajóhoz. Nem sokkal később pedig a szkúner már úton volt Marina kikötővárosa felé.

***

 Delilah az ablak előtt állt és fürkésző tekintettel meredt a tenger lágyan fodrozódó hullámaira, mikor a szkúner a kikötőbe siklott. Engedelmesen tűrte, hogy szolgálólányai ruháját igazgatva körbeugrálják, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a hófehér vitorlákról és a kopottas hajótestről. Nem tudta volna megmondani, hogy miben különbözik a mellette horgonyzó kereskedő hajóktól, mégis különös érzés fogta el, ahogy végigfuttatta tekintetét a kikötőn. Távoli villájának ablakából a sürgő-forgó emberek apró foltoknak látszottak, a nyüzsgő hangzavar és a hullámok morajlása tompa zajként jutott el füléig. A nap már alacsonyan járt, narancs korongja eltűnni készült a rózsaszínben játszó hullámok, és a színesre festett ég találkozásánál. Az ablakon beáramló hűvös levegő meglibbentette a függönyt és lágyan végigsimított arcán, amitől jóleső borzongás futott végig a gerince mentén. 

 - A kisasszony lesz a legszebb a bálon! - mondta lelkesen az egyik szolgálólány. Barna haját szoros kontyba fogva hordta, gesztenye színű szemei izgatottan csillogtak, miközben végigmérte úrnőjét. A másik lány, akinek fejkendője alól csak néhány rakoncátlan szőke tincs lógott ki, még igazított egyet Delilah ruhájának fodrain, majd hátralépett, hogy ő is megszemlélhesse az eredményt. 

 - Ó, el is felejtettem - lépett a szekrényen lévő dobozkához a barna, majd kinyitotta és elővett belőle egy fekete csipkékkel díszített, csillogó kövekkel kirakott maszkot.  

 - Most már tökéletes - mosolyodott el, miután felkötötte úrnőjére az álarcot is. Delilah a szemben lévő egész alakos tükör felé fordult és elégedetten vette szemügyre földig érő ruháját. A fényes bársony ragyogott az ablakon beáramló napfényben, mélyvörös árnyalata éles kontrasztot alkotott hófehér bőrével és hajával. Dekoltázsa remek rálátást kínált formás kebleire, kihangsúlyozva a mellkasán pihenő rubint nyakláncot. Tengerkék szemeit ugyan elfedte az álarc, arca mégsem veszített szépségéből. Telt ajkait széles mosolyra húzta a gondolatra, hogy holnap hányan fognak majd utána fordulni. Szeretett a figyelem középpontjában lenni és igyekezett kihasználni adottságait. Apja szerint már ideje lett volna férjet találni magának, de ő még nem kívánta elkötelezni magát. A futó kapcsolatokat részesítette előnyben, ami nem vetett túl jó fényt rá az előkelő réteg szemében. Delilah sosem akart igazán megfelelni az elvárásoknak, utálta azt a kötöttséget, amiben élnie kellett. 

 Végigsimított a vörös fodrokon, pördült egyet a tükör előtt, majd az ablakhoz lépett és a párkányra könyökölt. Az izzó napkorongot lassan elnyelték a tenger hűs hullámai, az ég egyre sötétebb árnyalatokat vett fel. A titokzatos hajó még mindig a kikötőben állt. Távolabb, egy homokos partrészen kisgyerekek játszottak a sekély vízben. Feltűrt szoknyával és nadrággal, mezítláb szaladgáltak és fröcskölték egymást, mélyen az iszapba nyúltak és színes kagylókat gyűjtöttek. 

 A szegényebb családokból származó kislányok mind vágyakozó tekintettel kísérték, ha egy könnyed, délutáni sétát tett a parton fodros, díszes ruhájában, vagy amikor a hófehér lovak által húzott hintóban ült. Irigyelték az életét és nem is sejtették, hogy Delilah hasonlóan érez, mikor látja őket önfeledten játszani. Néha azt kívánta, bár ő is a hideg hullámok közé szaladhatna, érezhetné a puha iszap érintését a talpa alatt. Bár élhetne korlátozások nélkül, utazhatna, világot láthatna! Bárcsak szabad lenne... Legalábbis így gondolta. Ekkor még nem is sejtette, hogy az álarcosbál éjszakája örökre megváltoztatja majd a világról alkotott képét.